11. fejezet

Reggel 8 körül keltem fel és láttam, hogy tűz a Nap. Gondoltam, hogy kikelek és felöltözök, aztán Min-nel elmegyek sétálni, de nem ment. Helyette inkább visszaaludtam. Úgy gondoltam, hogy vasárnap van, miért ne aludjak még egy kicsit. De abból a kicsiből több lett, mint amennyit szerettem volna. 2 órával később arra keltem fel, hogy valaki az arcomat simogatja. Nagy nehezen kinyitottam a szemem, hogy megnézzem, hogy ki az. De nem láttam senkit, ezért megfordultam. Abban a pillanatban teljesen lesokkolódtam. Ami a fejemben lejátszódott.

„JÉZUS ÚR ISTEN!!!!! Mit keres itt a szobámban, mellettem, az ÁGYAMBAN???? Mikor jött be egyáltalán? Most mi a francot csináljak? Az nagyon nagy bunkóság lenne, ha kiugranék az ágyamból. Ezért inkább itt maradok. Csak mit csináljak??? NEM TUDOOOOOM!!!!!”

Kérdések tömkelege szállt a fejembe egyszerre. De egyikre se tudtam választ adni. Kis időre becsuktam a szemem, majd újra kinyitottam, hogy a szemébe nézzek. Még mindig sokkolt a tudat, hogy Jimin ott fekszik mellettem és egyenesen engem néz. Végül rászántam magam, hogy megszólaljak.

-Szia.-mosolyogtam rá.-Hogy kerülsz ide?

-Szia. Gondoltam megnézlek, mivel már 10 óra van. Aztán láttam, hogy még alszol és megleptelek.-nézett rám kedvesen.

-Sikerült meglepned. Csak egy kicsit ledöbbentem, amikor megláttalak.

-Tudod, hogy milyen aranyos vagy, amikor alszol?-mosolygott rám.

-Már sokan mondták.

Elkezdtem helyezkedni, mert már kezdett zsibbadni a lábam. Egyszer csak Jimin megfogta a derekamat és szorosan magához húzott. Csak kapkodtam a levegőt. Fogalmam se volt arról, hogy mit fog most csinálni. Így inkább átöleltem, mielőtt még valami őrültséget csinál. Pár percig így feküdtünk az ágyban, majd szólt, hogy le kéne menni a többiekhez. Még pont jókor szólalt meg, mert majdnem megint visszaaludtam. Gyorsan felöltöztem és elindultam a konyha felé.

-Máris letaláltál hozzánk?-fogadott kedvesen imádott nővérem.

-Igen, máris sikerült felkelnem. De ha tudni akarod, akkor már fent voltam, csak visszaaludtam.-kötöttem bele.

-Bocsánat, hogy próbáltam vicces lenni veled.-válaszolt sértődött hangon.

-Hát szerintem egyáltalán nem voltál vicces. De mindegy, nem érdekel.-mondtam neki és elindultam a lépcső felé.

-Ne vitázzatok kérlek.-mondta Jin.

-Mond inkább neki!-szóltam vissza a lépcső tetejéről, majd továbbmentem.

Kicsit se hallhatóan jött fel utánam valaki a lépcsőn.

-Kérlek gyere vissza. Ne foglalkozz a nővéreddel.-mondta kedvesen Jimin és a kezét nyújtotta.

-Most egyedül szeretnék lenni. Mindenki hagyjon békén!!!-válaszoltam.

-Ne legyél most emiatt ilyen. Ott vagyunk mi is. Nem kell vele foglalkoznod és kész.-győzködött.

-Mit nem lehet azon érteni, hogy egyedül szeretnék lenni.-kezdtem el ingerülten.

-Kérlek Eun.-nézett rám kérlelően.

-MINDENKI HAGYJON BÉKÉN!!!! ELEGEM VAN!!!-ordítottam el magam és becsaptam az ajtót, ami a teraszra nyílik.

Akkora erővel csapódott be az ajtó, hogy az ablakok is beleremegtek. Tudtam, hogy nem kellett volna ilyennek lennem Jimin-nel, de egyszerűen nem tudtam visszatartani. Valami miatt hirtelen minden bánatom összegyűlt attól, amit Hyun mondott és ettől elborult az agyam. Muszáj volt, hogy egyedül legyek és senki ne szóljon hozzám. De attól, hogy Jimin-t megbántottam, csak még rosszabb lett a kedvem. Gyorsan berohantam a szobámba, hogy felvegyek valamit, amibe az utcára ki tudok menni. Cipőt húztam, felvettem a sapkám és lementem a nappaliba. Kirohantam az ajtón és egy szót se szóltam senkinek, hogy hova megyek.

-Eun, kérlek gyere vissza és beszéljünk. Vagy legalább mond el, hogy hova mész.-rohant utánam Min.

-Megmondtam már, hogy egyedül akarok lenni.

Elindultam sétálni a környéken, hogy egy kicsit gondolkozhassak. Közben eszembe jutott, hogy amikor a reptérről jöttünk hazafele láttam egy patakot. Elkezdtem azon az úton menni, amin a kocsival jöttünk. Másfél óra sétálás után végre odaértem a patakhoz. Gyönyörű volt. A patak két oldalán sétálni lehetett egy kis kőúton. Az út mentén cseresznyefák sorakoztak. Rögtön tudtam, hogy ez lesz az a hely, ahova ki fogok járni gondolkozni. Biztos voltam abban, hogy itt senki nem fog keresni. Elindultam az egyik irányba és csak sétáltam előre. Közben az járt az eszemben, hogy hogy kérjek bocsánatot Jimin-től. De leginkább azon gondolkoztam, ami miatt ennyire kiakadtam. Eszembe jutottak azok a napok, amikor mindenből elegem volt és már meguntam minden. Mikor azon sírtam, hogy soha nem fogok kijutni Koreába és soha nem találkozhatok a fiúkkal. Hogy soha nem jöhetek össze Jimin-nel. Eszembe jutott, amikor annyira kiakadtam és elegem volt mindenből, hogy arra gondoltam, hogy öngyilkos leszek. De mindig az tartotta bennem a lelket, hogy egyszer biztos sikerülni fog mindaz, amire most azt gondoltam, hogy soha nem fog sikerülni. Miközben ezeket felelevenítettem magamban, megint elkezdtem sírni. Újra átéltem a bánatomat és a küzdelmeimet. Rájöttem, hogy mennyire fontos nekem az, hogy itt kint vagyok és hogy találkoztam a fiúkkal. De ami még fontosabb nekem, hogy Jimin-nel lehetek. Jó tudni, hogy ő is szeret engem. Ezt nem tudtam volna elmagyarázni a többieknek. Ők nem értették volna meg, hogy mit érzek igazából. Fél óra sétálás után átmentem egy hídon és visszaindultam a kőúton. Közben megnéztem, hogy mennyi az idő és akkor láttam, hogy 20 nem fogadott hívásom van. Otthonról már mindenki hívott. De semmi kedvem nem volt visszahívni őket, ezért visszatettem a zsebembe a telefonomat. Amikor visszaértem arra az útra, amin idejöttem a patakhoz, éreztem, hogy megint hív valaki. Láttam, hogy Min az, ezért felvettem és csak annyit mondta.-Megnyugodhattok, még élek.-És letettem a telefont. Sírva mentem végig az utcán. Már majdnem otthon voltam, de még nem álltam készen arra, hogy bemenjek a házba. Ezért még sétáltam egy kicsit a környéken. Közben összefutottam JiJi-vel.

-Eun. Jól vagy?-kérdezte kíváncsian.

-Igen, jól vagyok. Csak kicsit gondolkoznom kellett.

-Biztos, hogy jól vagy? Csak azért, mert látom rajtad, hogy nagyon kivagy.

-Igen, biztos. Most már minden rendben.-mosolyogtam rá.

-Rendben. Akkor majd hétfőn találkozunk.

-Oké, szia.-köszöntem el tőle.

Miközben sétáltam teljesen besötétedett. Alig lehetett valamit látni. Mivel már kezdtem egy kicsit fázni, ezért úgy döntöttem, hogy hazamegyek. Nagy nehezen odasétáltam az ajtóhoz és benyitottam.